Jó, ha a férfi már ifjúkorában igát hordoz – Jeremiás Siralmai 3:27.

Hátteremet tekintve világi háttérből jövő hívő vagyok. 18 éves koromig nemigen éltem Istennek tetsző életet. Elég komolyan dohányoztam, alkoholizáltam, paráználkodtam és küzdősport-szerelmes voltam. A drogoktól csak Isten kegyelme mentett meg. De hála legyen Krisztusnak megtértem, és 18 éves koromban mindettől megszabadultam, elkezdtem hívő életemet. Egyből kaptam is egy nagyszerű támaszt Szabó Márton testvérem személyében. Ő egy idősebb, tapasztalt testvér volt, a gyülekezet presbitere. Felkarolt, és elkezdett mint atya foglalkozni velem. Nem volt rám nézve külön terve vagy stratégiája, nem kértem fel, hogy segítsen, s ő sem kérte, hogy legyek a tanítványa. Sőt ki sem mondtuk, hogy mi ilyen jellegű viszonyban lennénk, azonban a tettek és az idő folyamatosan ezt mutatta.

Megtérésem első percétől kezdve mellette voltam, vitt magával akármerre ment, akár szolgálni, akár csak úgy… Nem nézte, hogy elég érett vagyok-e egy szolgálatra, vagy van-e már elég igei tudásom, hogy még két hete egy kocsmában ültem részegen. Egyszerűen bedobott a mélyvízbe, és amit ő végzett az Úrért, annak nagy részébe engem is bevont. Így történt, hogy 0 éves keresztényként, minden áldott vasárnap délelőtt egy idősek otthonában találtam magam. Sok-sok idős nő és férfi előtt, akik már tudtak egyet s mást az életről. Marci bácsi (így hívta mindenki) olvasott a Szentírásból, fűzött hozzá néhány szót, mosolygott, és vigasztalta az időseket. Sokan közülük felfogták mindazt, ami történik velük – sokan viszont nem. Voltak, akik már egészen a halál szélén álltak és valójában Marci bácsi segített nekik felkészülni arra, hogy Isten egyik kezéből a másikba kerüljenek. Egy-két alkalom után már én jöttem… Én olvastam, én vigasztaltam, én magyaráztam az igét, én imádkoztam. Rám bízott egy mozgássérült idős embert, hogy kerekesszékével minden vasárnap délután toljam el az idősek otthonából a gyülekezeti alkalomra. Hamar fel kellett nőni a feladatokhoz.

Hasonlóképpen vitt magával, amikor látogatni ment hívőket, hitetleneket, betegeket és özvegyeket, vitt magával akkor is, amikor a gyülekezeti ház udvarában a szennyvíz-cső helyét ásta. Vitt magával, ha esett az eső, ha esett a hó, amikor kánikula volt, és amikor nem. A legegyszerűbb ’kétkezi’ szolgálatba és a ’legszellemibb’ szolgálatba egyaránt beavatott. Volt egy több hektáros földje, amit ő művelt meg, valamint sok-sok méhe, akikkel mézet termelt. Én pedig kapáltam a földjén a júliusi hőségben, és méhészkedtem számomra idegen helyeken. Mindeközben pedig kiformálódott bennem egy szolgáló szív, aminek nem számít körülmény, időjárás, fáradtság. Megtanultam bánni fiatallal, időssel, halálos ágyán fekvővel.

Sokat köszönhetek neki, amiért nem félt az ifjúra megfelelő időben megfelelő igát rakni, és nem aggódott, hogy bírni fogja-e… Tudta, hogy Isten az, Aki megtartja majd az ifjút!

Jóval megtérésem után ismertem meg Istvánt. Régebb óta hívő testvéreim szemében István elismert apostoli tekintély volt, s a gyülekezetem vezetői számos dologban kikérték a tanácsát. Évente általában kétszer látogatott meg bennünket, és akkor előjött a sok kérdés, esetleges tanácstalanság, amelyekre igyekezett mindig Isten szerinti válaszokat adni. Ahogy növekedtem a hívő életben, egyre jobban megláttam válaszainak hitelességét, és azt, hogy azok mögött rendkívül nagy tapasztalat, és Istenismeret van.

Majd Isten akaratából presbiter lettem, ahol még jobban megláthattam gondoskodó, atyai szívét, valamint azt, hogy neki tényleg fontos gyülekezetünk sorsa. Láttam, hallottam beszélgetéseket, amelyekben törődését fejezte ki. Később a gyülekezet vezetője lettem. Igazán ettől a ponttól kezdve tapasztaltam meg személyesen milyen az, amikor szellemi atyaként gondoskodik valakiről. Több alkalommal beszélgettünk, szolgáltunk együtt. Ilyen közös szolgálat az évenkénti pásztor-körút. Számomra nagy élmény látni őt szolgálat közben, és itt nem a szószékről elhangzó prédikációira gondolok, hanem azt, ahogyan emberekkel, vezetőkkel és nem vezetőkkel, fiatallal és időssel foglalkozik. Mivel ajándékom szerint pásztor vagyok, rengeteget tanultam ezeket látva. Sokat segít, hogy gyakorlatban látom pásztorolni, vezetni.

Továbbra is kb. évente kétszer látogat meg bennünket, amikor is szakít mindig időt arra, hogy külön a vezetőkkel is beszélgessen. Ilyenkor megrohamozzuk kérdésekkel, gondolatokkal. Ezek között van személyes, gyülekezeti stb. Biztonságot ad számomra az, hogy ha elakadok, akkor van valakim, egy szellemileg érettebb, tapasztaltabb szellemi atyám, akihez fordulhatok tanácsért, imatámogatásért egyaránt.

Jelen helyzetünkben, amikor éppen egy komoly gyülekezeti váltás (új helyre költözik a gyülekezetünk) közepén vagyunk, tele kérdésekkel, tapasztalatlanságokkal, sokat jelent, hogy számíthatok rá. Jó azt érezni belőle, hogy szíve valóban az enyémmel dobban és nem veszi félvállról gondjaimat.